Egy édesanya levelét osztom most veletek, mely annyira elszomorított és egyben megríkatott......

"

Hogy a pedagógusok tudják, mit csinálnak... mondatról jutott eszembe, hogy ezt leírom.
Én ilyen pedagógust keresek a fiam mellé, de eddig nagyon keveset találtam, ők sem alsó tagozatosok...
Ja, és nem pedagógus - gyerek között zajlott le a jelenet, hanem orvos és gyerek között.

A gyerek ugye meg van szeppenve, fél, utálja a kórházat, épp abba a kórházba kerültünk, ahol megutálta az egészet. Előtte nem volt baj az orvosokkal, tűvel, mindig elmondtam, mi történik, elfogadta, megemésztette, odatartotta a karját, beszúrták, ő csacsogva kérdezett közbe. Míg 5 évesen itt (fel is ismertem a nővért, aki akkor dorongolt le, hogy ne anyáskodjak már a gyerek felett, mit magyarázgatok neki, ennyi idő alatt már rég túl lenne az egészen), beterelte a gyereket, megfogták/lefogták 3-an, szúrt, gyerek kétségbeesetten üvöltött. Azóta nem együttműködő orvosnál.....

Szóval, hogy mi volt a csodálatos, és mennyire nem találom ezt a pedagógiai érzékenységet, kommunikációt (egyedül a sakk tanárnál látom ugyanezt a hozzáállást!):
Fiam, B.(üvöltve): "Le van bénulva a lábam, nem látod, ennyi, miért nem lehet ezt megérteni, miért kell állandóan tapogatni!"
Doktornő (határozottan, de kedves hangon): "B., biztos jobban érteném, ha kedvesebben fogalmaznád, nem ilyen hangnemben. Esetleg meg is tudnád magad gyógyítani?"
B (lecsendesedve, viccelődve): "Hát persze! Fogom magam, hazamegyek, és otthon kutya bajom!"
D: "No, ez jól hangzik! Én benne vagyok!"
B. feltápászkodik, le akar szállni a vizsgálóasztalról. Doktornő hátralép, de láttam, hogy készen áll, bármelyik pillanatban a gyerek után nyúl és elkapja.
B (mosolyogva): "Hát jó, mégsem tudok hazamenni!"
D (kedvesen átfogja a gyerek mindkét karját, de határozottan így szól): "Értem. Akkor egyezzünk meg abban, hogy addig, amíg a saját lábadon nem tudsz kisétálni, én vagyok a főnök, és te azt csinálod, amit én mondok."
A gyerek ettől kezdve együttműködő volt, a vérvételtől még mindig félt, de engedte, kiabált, de tartotta.

Én ezt hívom pedagógiának. Az a tanár, tanító, óvónő és sorolhatnám, aki leadja az anyagot, az előadó, személyesített hangos tananyag, aki viszont képes rávenni a másik felet/partnert/ gyermeket, hogy vele tartson, anélkül, hogy megalázná, rápirítana, lehordaná, az pedagógus. B. nagyon durván beszélt a doktornővel, simán megdorgálhatta volna, megjegyzést tehetett volna rá, hogy milyen szemtelen, ő csak azt jelezte vissza, hogy a hangsúly számára nem kedves. A gyerek azonnal meg is változott, a végén elismerte, hogy valami nem megy, sőt együttműködővé vált, anélkül, hogy át kellett volna éreznie, hogy ő rossz.
Lehet, hogy csak én vagyok ilyen hülye/érzékeny, de minden szó belevésődött az agyamba, és állandóan sírok a gyönyörűségtől, hogy vannak még emberek, akik 12 órás ügyelet után is emberségesen képesek beszélni egyenlő félként akár egy gyermekkel is.
A főnővérnek kellett volna csinálnia a kanül beszúrását (aki annak idején olyan arrogáns volt, és félelemmel telivé tette azóta minden orvosi beavatkozásunkat), B. megmondta neki, hogy ő azt akarja, hogy a doktornő csinálja meg. Aki meg is tette. Attól kezdve a főnővér arcán egyetlen mosolyt sem láttunk, hogy képzeli már egy gyerek, hogy válogat!!! Most, hogy elköszöntünk tőlük is fapofával biccentett.

És sajnos ezt a hogy képzeli már ezt egy gyerek hozzáállást éreztem sokszor a tanítóknál, akikkel összehozott bennünket a sors. Azonnal faragni, ledorongolni, megalázni... Én tudom, hogy meg kell tanulniuk alkalmazkodni, szabályt elfogadni és követni, de ez - B.-nál legalábbis - nem működik úgy, hogy én vagyok a nagy, azt teszed, amit mondok. Nála csak úgy megy, ha ő előbb megtapasztalja, belátja, aztán fogja elfogadni, legyen az egy szabály, egy nem szeretem anyag, vagy bármi...
Én ezért nem hiszek abban, hogy ha sok tanár elvégzi a tehetséggondozós továbbképzéseket, hirtelen képes lesz a néhány hónapos tanfolyamtól tehetségekkel foglalkozni is. A tehetségkapus cikknél lehetett olvasni, hogy 5000 pedagógus tehetségekhez való hozzáállását mérik fel, hú, ha!!! Ettől hátast nem dobok. Felvértezve szakmai arroganciával, még nem fognak tudni foglalkozni tehetséges gyerekekkel... Én nem vagyok derűlátó.."

Aztán jöjjön egy másik levél:

"Tegnapi ovis "élmény":a gyerekem,aki már funkcionálisan ír és olvas,megkérdezi az óvónőtől,hogy a rajzara a jele melle ráírhatja-e a keresztnevét?Válasz:azt NEM,majd csak iskolában!Miről beszélünk???Differenciálásról ovis "farkas törvényekről"?nem tudom,hogy ezen most sírjak vagy nevessek kínomban.Senkinek semmi fogalma sincs ezekről a gyerekekről!!!!Dühöngök és elkeseredett vagyok....és ez az abnormális rendszer a gyereken csattan!!!"