Azt mondják, hogy a gyerekek többet látnak, mint azt gondolnánk.

Elég szkeptikusan gondolkodtam erről, míg meg nem született meg Gorán. Egy régi kis lakásban laktunk akkoriban. Gorán kb. 1-1,5 éves lehetett. Délutáni alváskor a konyhában ténykedtem. Egyszer csak hatalmas kacagásra mentem be a szobába. Gorán ült az ágyon és nevetett.
Kérdem tõle, "mi ilyen vicces?"
Erre ő, "a kisfiún nevetek, olyan vicceseket csinál."

Majd elköltöztünk egy kis sorházba. Ott rendszeresen embereket látott a fejem körül. Onnan visszaköltöztünk egy kis időre a "kislakásba".
Egyik nap így szólt: "Anya! Hányan vagyunk itt?"
Mondom "ketten."
Elkezd nevetni. "Szerintem nem. Mert itt a néni, a bácsi, meg a kisfiú is."
Viszont a fejem körül eltűntek az emberek.

Aztán a Bokor utca 30. Egy időben mindig, mindenhova ezt írta. Meg ha kérdeztük, hogy hova menjünk, arra is mindig ez volt a válasz. Soha nem hallottunk róla, nem jártunk ilyen nevű utcában. Kicsit félelmetesek ezek, de nagyon viccesek is.

Volt még egy eset, mikor biciklizni mentünk. Megàlltunk egy tök ismeretlen ház mellett és kérdezi, hogy "anya, emlékszel mikor itt voltunk?"
Mondom, "nem! Mi nem voltunk még itt."
Vagy MÉGIS???

Lényeg, hogy egy kis szuper érzékeny gyermek, túl-hallással, túl-látással, túl-érzékenységgel. Egy mérges nézéstől sírva fakad.

A szellemek eltűntek az életünkből. És már szeretem ezeket az emlékeket. Ha egy idegen városban járunk, megnézzük, van-e Bokor utca 30. Még nem találtuk meg az Ő Bokor utcáját. :)

És a fejemnél sincsenek már emberek, akik a hajamat piszkálják, habàr reggelente úgy tűnik, mintha egész éjjel ezzel szórakoztak volna.

Gorán egy csoda, ha suttog a szellemekkel, ha nem, így imádjuk Őt.