Mi is lehet a lelkünkben?Mitől vannak érzelmeink?Mitől lesz valaki érzékenyebb a másiknál?
Sokszor foglalkoztat ez a kérdés.Sokszor jutok el arra a pontra,mikor nem látom a saját életemet,mert annyira a többi ember megkeseredésén,szenvedésén gondolkodom.A sajátom meg megy el mellettem.Bele tudok pusztulni,ha látok egy beteg gyereket,naponta képes lennék megsiratni az öregséget.Rettegek tőle,hogy egyszer csak tehetetlenül fekszem az ágyban,folyik a nyálam,kezem,lábam nem tud mozogni,viszont agyilag teljesen rendben vagyok,de beszélni sem tudok.Ez egy rémképem.Tehát felfogsz mindent,de tenni semmit nem tudsz.
Bárcsak ne lenne ennyire pénzfüggő minden.Rettenetesen dühít,mikor egy gyermek gyógyulásához kell még egy darab vizsgálat és fél-egy évet kell várni!!Mi van??Mikor minden perc számít!Hogyan?Hol?Ki?Hogyan lehetséges ez?Hol lehet a gépezetben a hiba?Ki dönti ezt el,hogy téged vizsgállak,téged nem....És közben a szülő belepusztul a tehetetlenségébe.És ott vagyunk mi.Mi,akinek egészséges a gyereke.Mi akiket azzal áldott meg az ég,hogy nincs testi,nincs fejlődési betegsége.Viszont felelősséget is róttak ránk a fentiek,hogy egy szivacs agyú gyermeket kaptunk.Régen eszembe nem jutott az,hogy akár ez is probléma lehet.

Mikor 1,5 éves volt és rettegett az összes gyerektől,ott zokogtam a homokozó sarkába vele együtt,mert egyszerűen nem tudtam neki segíteni.Aztán mikor verekedős lett,előtte azt hittem nincs rosszabb,hogy fél a többitől... de van,mikor bármilyen gyerekkel találkozott azonnal támadta.Szörnyű,mikor 2,5 évesen ír,olvas,számol,de nem tudod megmagyarázni neki,hogy ne bántsa a másikat.Egyszerűen egy időzített bomba volt.Aztán szépen megtanultuk egymást kezelni,elmúltak ezek az abnormális dolgok.Néha csak nézem és összeszorul a szívem,hogy mi lesz veled?Miért bánt minket azért mindenki,mert más vagy!Miért kell ebbe a rendszerbe mindenkinek egyformának lenni?Miért kell úgy nézni a játszótéren,mintha komplett idióták lennénk,mert a gyerek ír a homokozóba?Miért kell egy beteg gyereket a buszon úgy nézni,mintha leprás lenne?Miért kell egy down-os kislányra undorral tekinteni?Tudatosan használom a végleteket,mert a társadalom ugyanúgy kirekeszt minket,mint az sni-s gyerekeket.KIVETI MAGÁBÓL!Ha átütő fejlődésű?!Ne már,tuti autista,hiperaktiv,aspergeres....na és ezek már elég nagy bűnök ahhoz,hogy ne férjenek bele a normál életünkbe.Ha beteg?Undorodnak,csak nehogy hozzám érjen,rám nézzen,mert tuti fertőző az aki pl.oxigénhiánnyal született.Elmondom,hogy ezek az emberek,köztük mi is,nap mint nap elmondják a gyerekeiknek,hogy szeretik.Nap mint nap a 4 fal közé rekesztik őket,minket.Olyan világban élünk,ahol a tehetséggondozás,a fejlesztés brutális árakon működik!Mit gondolnak,honnan tudnák,tudnánk ezt kifizetni?Jó esetben emelt családi pótlékot kap egy-egy család,mi nem.Egy úszásra nem tudom elvinni....de nem is akarom,mert biztos kinéznék onnan.Az életünk,napi 24 óra a gyerekünké.Megszűnik a magánélet,megszűnik az én,meg a te.Márcsak a gyerek marad.Hogy képzeli bárki,hogy megvetően néz,nézhet ezekre az emberekre.Inkább gyorsan tegye össze a két kezét,hogy neki nincs ilyen problémája.Életem egyik legfájdalmasabb mondata így szólt egy ''kedves'' rokontól:EZ A GYEREK FOGYATÉKOS!!!

Ezt mélységes,megalázó undorral.És akkor mi van?Nem te neveled, bazd meg!Ezek azok az emberek,akik eldöntik a sorsod!Ezek azok az emberek,akik templomba járnak,majd leköpik a másikat az utcán.Ezek azok az emberek,akiknek egy másodperc elég,hogy leírjon.És ezek azok az emberek,akik előtt csúszunk-mászunk,mert a segélykérő papírunkat ők írják alá,mikor a gyereknek nem tudod megvenni a asztma pipáját,vagy inzulinját,mert persze az is aranyárban van.Ezek az emberek azok,akik eldöntik,hogy kaphat e a gyerek fejlesztést,vagy sem...Egy pillanat az egész.Egy tollvonással elvágja az életed,a gyereked jövőjét.De mi tudunk csúszni-mászni,mi eltudunk fordulni a buszon,mi be tudjuk fogni a szánkat,de közben minden nap egyre elveszettebbek vagyunk,mindennap egyre jobban eltávolodunk  a valós világtól és marad a kis sanyarú életünk,a napi gondjaink és a 24-órás műszak a gyerekkel.Ott hagynak,belénk rúgnak,anélkül,hogy tudnák kik vagyunk!!Emberek vagyunk mi is.

Ha az aluljáróban hallod a zenészt,lehet hogy elszaladsz mellette.Én megállok egy pillanatra és csak átélem.Ha van nálam apró,dobok neki,holott csóróbb vagyok nála,de meg kell köszönnöm azt a pár percet,ahol úgy érzem magam,mintha nekem énekelne,úgy éreztem ,hogy egy tökéletes pillanatot adott,ahol minden szép,s jó....Ha segíthetek valakinek,az rajtam is segít.Segít abban,hogy ma ismét ember tudtam maradni.Ha valaki elesik,nem tudnék elmenni mellette,mintha mi sem történt volna.
 Igazán kettős érzés ez,vagy hármas,négyes..
 Néha zokogok a tehetetlenségtől!Néha repkedek  boldogságomba,hogy megadatott egy ilyen különleges,gyönyörű gyermek nekem.Aztán ici-picire összezsugorodok,hogy nem bírok már ki több fájdalmat,majd feladatomnak érzem a szomszéd, a barát és a buszon ülő kislány gondját megoldani,aztán térdre ereszkedek,hogy valaki segítsen az én problémámat megoldani...... ÉRZELMEK REPKEDNEK!Fent,lent,fent,lent....
 De nem sok idő van az érzelmeket repkedni hagyni,mert jön a realitás talaja.Jön a számla.Megyünk dolgozni.Vacsorát főzünk.Gyermekünket maximálisan megpróbáljuk kiszolgálni.Kiszolgáljuk az alapvető igényeit,enni,inni adunk,fürdetjük.Kiszolgáljuk az egyéb igényeit,kérdések melyek foglalkoztatják,mindre válaszolunk.Rajzolunk,mesét olvasunk...és imádjuk őt úgy ahogy van,ő a mi legszebb,legokosabb,legügyesebb csodánk.Bármilyen is.Egy szülőnek nincs különbség.Az ő gyermeke és pont.Otthon nem néz rá senki furcsán,otthon mindenki imádja,az otthon a mentsvár....nem kell megfelelés,nem kell másnak lenni,mint ami vagy!Nem kell lehunynod a szemed,mert furcsán néznek....EZ AZ OTTHON SZÓ,JÓ ESETBEN!!